Dühös voltam, mindenre, és mindenkire, főleg a szüleimre. Hogyan képzelhetnek ilyet? Belekényszeríteni egy házasságba, csupán azért, mert egy jónevü család. Ne értse félre senki, semmi bajom sincsen a lánnyal, csupán annyi, hogy nem szeretem! Le kellet, hogy nyugtassam magam, ezért elmentem vadászni. Nem szoltam senkinek, mert nem akartam, hogy még oda is kövessenek! Éppen az erdő közepe fele tartottam, mikor megláttam egy csodálatosan nagy Grizzlit. Gondoltam, nah ezt most megfogom magamnak. Halkan közelebb lopóztam, és tüzelő állásba álltam, és megcéloztam a medvét. Rálőttem, de nem ölte meg a golyó, csak megsebesítette, amitő nagyon mérges lett. Elindult felém, én meg az ijedségtől leblokkoltam. Mikor elém ért, egy határozott mozdulattal rám vetette magát, és éles fogait belémmélyesztve próbált megölni. Ám ekor olyasmi történt, amire nem számítottam. Megpillantottam Őt. Az arcán hírtlem fájdalom, és mérhetetlen féltés futott át, és határozott mozdulatokkal kezdett el közeledni felánk. Ekkor nagyon megijedtem, mert nem akartam, hogy őt is megölje ez a bestia. Örülztem, hogy legalább úgy halok meg, hogy egy angyal áll mellettem. Ekkor azonban angyalom olyat tett, amivel annyira meglepett, hogy azt hittem megőrültem. Egy határozott mozdulattal ellökte a medvét, mely hatására az egy fának csapódott, és szörnyethalt. Angyalom pedig lehajolt hozzám, és nyugtatni próbált: - Ne félj, minden rendben lessz. Elviszlek Carlisle-hoz, ő képes rá. Én nem vagyok elég erős hozzá. - Mondta. A hangja gyönyörű volt. Felemelt ölelő karjaival, amivel újjabb meglepődést váltott ki belőlem, hogy hogyan lehet ennyi ereje, hiszen nem vagyok egy 2 kg-os zsák. Elkezdett velem eggyütt eszeveszett sebességgel futni. Egész úton engem nézett, és nyugtatni próbált. Úgy láttam, ő jobban félt engem, mint én magamat. Egy házhoz érkeztünk. Ő berontott, és letett a nappaliban lévő szőnyegre, és kétségbeesetten kiáltozni kezdett, valami Carlisle után. Két másodperc sem telt el, mire megjelent a szobában egy szőke hajú, harmincas éveiben járó férfi. - Kérlek apa, tedd meg, én nem voltam rá képes.- könyörgött az én angyalom. - Mi történt?- kérdezte Carlisle. - Egy grizzli. Megfhalt volna ha nem hozom el, kérlek tedd meg, már csak percei vannak hétra.- könyörgött szinte hisztérikus hangon angyalom. - Jó, de előtte kérlek menj ki, nem szép látvány.- mondta a férfi. Én kétségbeestem, nem hagyhat itt, nem teheti, nélküle egy percig sem tudnék létezni. Megszorítottam jéghideg kezét, ami az én meleg, és véres kezemet tartotta. - Nem megyek sehova, kérlek tedd meg, nincs sok időnk. Kibírom, ne aggódj, csak segíts kérlek. - Könyörgött miután ő is gyengéden megszorította az én kezem, jelezve, hogy melettem marad, akármi is történik. Carlisle közelebb hajolt hozzám, egészen a nyakamig, majd belémharapott. Hírtelen éles fájdalom hasított belém, de csak egy kis nyögést engedhettem meg magamnak. Nem lehettem gyenge, angyalom előtt semmiképen sem. A fájdalom hatására kezem szorosabban kezte el szorítani az övét, ő pedig hangtalan zokogásba kezdett, és megpuszilta jéghideg ajkaival kezemet, s közben folyamatosan a bocsánatomért esedezett. Felvittek egy szobába, és lefektettek az ágyra, miközben angyalom egy pillanatra sem hagyott magamra, egész idő allatt ott volt mellettem, az ölébe húzott, és lágyan ringatni kezdett. Hűvös teste enyhítette az én lángokban égö, fájdalom által gyötört testemet. Néha néha megcsókolta homlokom, és mesélt nekem. Én a fájdalomtól, és sérülésem miatt nem tudtam beszélni. Lassan három napja szenvedtem így (ezt csak abból tudtam, hogy néha elcsíptem valamennyi mondatfoszlányt a körülöttem lévők beszélgetéséből) mikor hírtelen megszűnt a fájdalom, és engem elnyelt, a tudatlan feketeség. Nem tudom, mennyi idő mulva, de egyszer csak kipattant a szeme. Megdöbbentő volt a látvány, látásom soha nem volt még ilyen tökéletes. Ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Az ajtóban két férfi (Carlislet is beleértve) és egy nő állt. Hirtelen félelem fogott el, nem láttam sehol sem az én angyalomat, de akkor két erős kezet éreztem melkasom köré fonódni. Hátra néztem és megpillantottam Őt. Elvesztem azokban a gyönyörű aranybarna íriszeiben, ő pedig látva ámulatomat elmosolyodott. Nem tudtam nem viszonozni angyali mosolyát. Ekkor azonban valaki megköszörülte a torkát. A hang irányába fordítottam a fejem, és szenbesültem a ténnyel, hogy mindenki a sobában ránk mosolyog. Carlisle szólalt meg először. - A nevem Carlisle Cullen, és ez itt a családom.- mutattott körbe.- Ő itt a feleségem Esme- mutatott egy körülbelül huszonöt éves barna hajú, meglehetősen szép nőre, majd folytatta:- ő a fijam Edward- A másik férfi mindenttudó mosolyal biccentett felém, a tekintése pedig vesébe látó volt, erre ő kuncogni kezdett. Carlisle folytatta:- Rosalival pedig már azt hiszem megismerkedtél. Ő mindent el fog neked magyarázni. Örömmel köszöntünk a családunkban. - Köszönöm.Az én nevem Emmett....- mondtam, ám nem tudtam befejezni a mondatot, mert angyalom közbevágott:- Cullen. Nem is hangzik rosszul.- Kuncogott melőlem. Mikor mindenki kiment a szobábúl, és csak mi ketten maradtunk bent, felültem, és szembefordultam vele. Ő elkezdett mesélni, elmondta, hogy vámpír lettem, és hogy nagyon sajnálja, de nem engedhette, hogy meghaljak. Hirtelen, elálta a szava, és lesütötte a szemét. Én az álla alá nyultam, és tekintetét felém fordítottam. Belenéztem azokba a csodaszép szemekbe, és megfogot valami bennük, pislogni sem mertem, úgy nyugtattam meg. - Nem haragszom rád, hogyanis haragúdhatnék pont rád, aki megmentette az életemet, és aki újra értelmet adot nekem, hogy éljek?- Kérdeztem. A szemeiben megkönnyebülést vettem észre, és még valamit, ami valószínüleg az én szememben is ott csillogott: Szerelmet. Csiga lassúsággal kezdtem el közelední ajkaimmal az övéi felé, lehelete perzselte az arcbőrömet, minden eggyes centi kínzó volt számomra, olyannyira vágyta erre a csókra. Eggyik kezemet a derekárs csúsztattam, a másikkat pedig a hátára. Közelebb húztam magamhoz, mikor ajkaim elérték az övéit. Hihetetlen volt. Csókunk minden eggyes percét kiélveztem, nem kapkodtunk, nem sürgettük egymást, hiszen, volt elég időnk, előttünk állt az egész örökkévalóság. Néhány percnyi önfeledt boldogság után szétváltunk, de az ölelésből nem bontakoztunk ki. Az ölembe húztam, és szorosan magamhoz öleltem, mközben kimondtam azt amit őszintén gondoltam, a bűvös szót: - Szeretlek, és úgy érzem örökre hálás lehetek annak a medvének. Úgy ézem örökké veled szertnék lenni, és ha te is ezt szeretnéd nincs semmi akadálya, hiszen miénk az örökkévalóság.- félve toltam el kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak néznik. - Persze, hogy szeretném, én is szeretlek téged, ezt már akkor, ott az erdőben is tudtam.- mondta, malyd megcsókolt. Nem byrtam tovább, gyengéden lefektettem az ágyra, és ott csókoltam tovább. Csókunkat, csak egy különös kaparó érzés a torkomban szakította félbe. Rosalie mosolyogva fogta meg a kezem, és kezdett el az ajtó felé húzni, miközben kijelentette: Vadászni megyünk!